Hermész

Tegnap hallottam egy ismerőstől, hogy a régi postásunk, akit már jó ideje nem láttam, meghalt. Csendes, úgynevezett magának való ember volt. Elég hülye kifejezés ez a magának való, sosem értettem igazán. Mit jelent ez? Mi az, hogy magának való? Valami olyasmit, hogy elég neki önmaga társasága, beéri azzal, hogy a saját, külön bejáratú univerzumában időzik? Nyilván valami ilyesmit jelent. Figyelmes volt, sokszor még azt is megtette, hogy amikor látta, hogy megyek lefelé a hegyről, odakanyarodott a motorjával és odaadta a leveleket.

Soha nem beszélgettünk, mégis rokonszenves volt, talán pont azért, mert nem erőltette a beszélgetést. Nem akart jópofa lenni, nem akart üres szócsépléssel fárasztani, ami a tapintat csalhatatlan jele, és mint ilyen, egyre ritkább jelenség. A legszükségesebbekre szorítkozott, de ebben a kevésben már ott volt valami, ami rokonszenvessé tette. Többször láttam a Duna-parton horgászni. Ahogy horgászott, abban is benne volt ez a magának valósága. Külön, a többiektől távol álldogált a térdig érő vízben, mögötte, a homokon az elmaradhatatlan motorja.